magyar  english  deutche            RSS
HU > 

Kiállítások

Írta: szerkesztő
2014-04-22 14:19
kisebb betű nagyobb betű   e-mailben elküld nyomtatás

Kiállítóterem kiállításai:

 

HOLOKAUST SZEKSZÁRDON

 

Az emlék-kiállítás levéltári dokumentumokra épült, négy témára alapozódott a zsidóság tragédiája: a hivatalok és a város intézkedéseire, a gazdasági kifosztás-megsemmisítés, a munkaszolgálat, gettó-hazatérés-újrakezdés dokumentálására. Kiállítás megnyitásának időpontját a szekszárdi zsidó polgárok gettóba szállításának dátumára, május 31-re tettük.

A kiállítás bevezetője

Kék boríték, rajta felirat: Pirnitzer Jenő Szekszárd Wosinsky u. 7. Bonyhádra telepítve gettóba. Leltár és kulcsok. A borítékban 1944. május 30-án felvett, a magyar hatóság használatára 3 példányban elkészített leltár: Pirnitzer Jenő ingóságairól, melyeket a Wosinsky utca 7. számú házban hagyott Fleischer Lajosné lakásán, az első baloldali szobában. Egy összecsomagolt koffer és egy szekrény. A kofferban bádogdoboz, abban orvosság és fecskendő. És egy fekete ládika, a Széchenyi utca 37-ből elhozott emlékekkel, hétköznapi használatra kiválasztott dolgokkal, katonai kitüntetésekkel, igazolványokkal. Okmányok és levelek, országzászló, hősök emlékfái és egyéb csak számára fontos iratok. Azt is tudjuk, mivel foglakozott, mi foglalkoztatta: két angol könyv, öt csomag hagyatéki perirat, üzleti leltár. De készült is, talán tudta mire? „Halotti öltözetem külön csomagolva, rajta jegyzék a tartalomról.” A borítékon még egy felirat: 1944. május 31.

A nap, amikor Szekszárdról elvitték a hónap közepétől már gyűjtőlakásokban összeköltözetett, a munkaszolgálatra már alkalmatlan és ezért be nem sorozott idősebb férfiakat, gyerekeket, nőket Bonyhádra, Paksra, Tamásiba, Dombóvárra, Pincehelyre, a gettókba, majd onnan tovább Auschwitzba. Mintegy 350 főt. Deportálásukkal, majd legyilkolásukkal Szekszárd örökre elvesztette azt a kispolgári-polgári hangulatát, amelyet a zsidóság kölcsönzött a tradicionálisan agrárjellegű, kisvárosias megyeszékhelynek.

1938-tól kezdve, az ún. zsidótörvényekkel és rendeletekkel fokozatosan korlátozták a zsidóság részvételét a gazdaságban, a közéletben, földingatlana átadására kötelezték. Majd a vallási alapú megkülönböztetést faji alapúvá változtatták, véglegesen elkülönítve ezzel a társadalom más csoportjaitól. A német megszállást követően a korlátozást felváltotta az anyagi, vagyoni kifosztás és a fizikai megsemmisítés. A kormányzat a rendelkezései végrehajtását a helyi közigazgatási hatóságoktól várta, Szekszárdon a polgármesteri hivataltól, illetve a polgármestertől. Vendel István polgármester a jogszabályi keretek között, de ennek szűk mezsgyéjén belül igyekezett a zsidóság szekszárdi életét megkönnyíteni, keveseket menteni. Nem állíttatott fel gettót, de a zsidó tanács vezetőjével, Erdős Nándorral egyeztetve összeköltöztette a zsidókat, szinte a város központjában, kb. 40 házban. Kiváltva ezzel vitéz Endre László belügyi államtitkár dühét, melynek következményeként május 31-én a csendőrség kíséretében a megyei gettókba szállították a szekszárdi zsidóságot.

A polgármester a rendelkezések végrehajtásával és betartatásával egy időben igyekezett elejét venni az egyes szekszárdi keresztény lakosok mohóságának, lakás- és üzletszerzési kényszerűknek, míg mások titokban az áldozatok vagyonát rejtegették, vagy együtt érzésük jeleként némi ennivalóval segítettek.

Auschwitzból, a többi munka- és megsemmisítő táborból, a munkaszolgálatból csak kevesen tértek vissza. Az élet újrakezdése számukra a tragédiával való szembesüléssel: szinte teljes családok pusztulásának, szülők, nagyszülők, gyermekek, rokonok halálának tényével kezdődött. És ennek tudatában kellett folytatni életüket.

Kiállításunkkal rájuk emlékezünk.

 

 

ELSŐ VILÁGHÁBORÚS DOKUMENTUMOK LEVÉLTÁRUNK GYŰJTEMÉNYÉBŐL

 

 

Levéltárunk első világháborús kamarakiállítása a Tolna megyei családok veszteségeiről, névtelen szereplőiről ad rövid áttekintést. A kiállítás két falitablóból és két tárlóból áll.

A Tolna megyei bakák című falitabló bemutatja azt a három gyalogezredet, melyekbe elsősorban a Tolna megyei katonákat soroztak. Közülük kettő a kaposvári székhelyű Albrecht főherceg 44. gyalogezred, a székesfehérvári székhelyű Hindenburg 69. gyalogezred a közös, az úgynevezett k. u. k. hadsereghez, egy pedig a szintén székesfehérvári székhelyű 17. honvéd gyalogezred a honvédséghez tartozott. A „Csillagos ég, merre van a magyar hazám…„ (idézet a Kimegyek a doberdói harctérre magyar katonadalból) című falitablón azok a frontok szerepelnek, melyeken a Tolna megyéből is besorozott katonák ezredei harcoltak.

A két tárló elsősorban a hátország, az itthon maradottak szemszögéből kíván vázlatos képet adni az 1914 és 1918 (1921) közötti időszakról. A kamarakiállítás anyagát a MNL Tolna Megyei Levéltárának őrizetében lévő dokumentumok és magánszemélyek, intézmények által kölcsönadott fényképek, tárgyak, iratok felhasználásával állítottuk össze.

 

 

 

 

Folyosói kamarakiállítás:

 

GARAY JÁNOSRA EMLÉKEZVE

 

 

A levéltár az őrizetében lévő Garay család irataiból összeállított kamara kiállítással emlékezik a reformkor, a magyar romantika népszerű költőjére, Garay Jánosra, aki 200 éve Szekszárdon született 1812. október 8-án. Emlékezve a költőre, az évfordulóra, olyan dokumentumokat válogattunk, amelyek többségét első alkalommal szemlélheti meg a nagyközönség. Nem törekedtünk Garay János életének, költészetének, pályaképének átfogó bemutatására. Pillanatképeket villantuk fel a költő életéből és utóéletéből négy képben, négy témakörhöz kapcsolva a levéltári forrásokat.

Garay János szülei Szekszárd mezőváros köztiszteletben álló polgárai voltak. Az édesapja, id. Garay János jövedelmező kereskedéséből tartotta el népes családját, míg a városi árvák gyámatyjaként az árvatári pénzek kezelése kapcsán hosszadalmas perbe keveredett. Emiatt a család nyomorúságos helyzetbe került 1826-tól olyannyira, hogy a szülők idős korukban az elesetteket támogató Styrum-Lymbug Alapítványhoz fordultak a megélhetésükhöz szükséges pénzbeli támogatásért. A költő édesanyja, Walter Zsuzsanna volt a család őrangyala, a szeretetteljes családi légkör megteremtője, aki városi kislányok nevelésére vállalkozva egészítette ki a szerény családi bevételeket. A költő számára oly fontos családi kötődését a szüleihez, a papnak tanult, titokban írogató, rajzolgató Alajos testvéréhez, Antal fivéréhez és Teréz nővéréhez írott levelei örökítették meg. Hasonló családi légkörre törekedett Babócsay Máriával (1837) kötött házasságában is.

Az első zsengéit a megyebeli előkelőségeknek, Augusz Antalnak, Csapó Dánielnek, Bezerédj Istvánnak, Dőry Mihályné sz. Hainer Laurának ajánlotta, akik pénzben is segítették a tehetséges ifjú embert. 1829-ben Pestre ment bölcsészetet tanulni. Egy rövid ideig orvostant hallgatott. Végül is úgy döntött, hogy az írásból kíván megélni. Garay János ahhoz a fiatal író nemzedékhez tartozott, akik számára az irodalom, az írás művelése hivatás, egyben a megélhetésük forrása is megadva viszonylagos írói függetlenségüket. Az 1820-as évektől szellemi központtá vált Pesten talált költői, írói önmagára és Vörösmarty Mihály, Arany János barátságára.

 Garay János költői pályája a „Csatár” című költeményének megjelentetésével indult 1833-ban. Az elismerést a Bécs-ellenes hangulatból fakadó hazafias balladái hozták meg számára. A történeti elbeszélő költészet műfajában írt írásai közül is talán a legszebb Kont vitéz (1838) története. Erős érzelmeket hordozó romantikus stílusban megírta az Árpád-házi királyok uralkodását, ugyancsak romantikus stílusban születtek a családi vonatkozású, a szülőföldet megéneklő versei. A humoros, anekdotázó tehetségének legragyogóbb bizonyítéka „Az obsitos”. A nagyotmondó, kiszolgált katona hihetetlen kalandjai talán a legismertebbek.

1834-től a Regélő és Honművész című lapnál segédszerkesztőként dolgozott. E korszakához kötődően figyelemre méltó prózai írások születtek a pesti életről, a kisember mindennapjairól. A budai színtársulat előadásairól készült kritikái nyomán színikritikusként is jegyzi Garay Jánost az utókor. Retorikus hangvételű drámái, Jósige, Árbócz kevéssé sikeresek, de fontosnak tartotta a magyar dráma megteremtését. Alapító tagja volta a Pesti Drámai Egyesületnek, tagja a Kisfaludy Táraságnak. 1843-ban a Magyar Tudós Társaság is felvette a költőt soraiba. 1848 igazi fordulatot hozott az életébe. Garay János Petőfi mellett egyik legtermékenyebb lírikusa a forradalomnak és a szabadságharcnak. Ekkor a Tudomány Egyetem irodalomtörténeti tanárává nevezték ki, és Kossuth Pesti Hírlapjánál segédszerkesztői állást is kapott. Ferenczy József, a költő életrajzírója megfogalmazásában „A magyar nemzet ihlett keblű dalnoka”, Szekszárdnak a szabadságharc bukása után anyagi gondokkal, betegséggel küszködő híressége 41 évesen 1853. november 5-én halt meg Pesten.